A választás

A választás

Csupán sétáltam a hóesésben. A talpam alatt ropogtak a már lehullott fagyos vízszemcsék és a még mindig szállingózó fehér pelyhek varázslatot őriztek magukban. Fogságukba ejtettek. Napok óta ez az első intenzív érzés, ami átjár. Ahogy a hold ezüstös kéken megtörik a törékeny víztömegen, ahogy az éji csendben csak a lépteim hallatszanak. Jobb most a hidegben, mint a meleg otthonban a kandalló előtt ahol árgus szemekkel követik minden megmozdulásod még a legapróbb mozzanatod is. S közben azt gondolják te, nem látod. Hihetetlen milyen naivak vagyunk mi emberek. Ők úgy gondolják most élem a tinédzseri szeszélyeim és lesik mikor várható a robbanás, mikor leoszthatnak, hogy-hogy képzelem azt, hogy ilyet teszek. Én pedig úgy hittem soha nem fogok megbántani senkit. Soha nem fogok fájdalmat okozni senkinek sem. Az utca hangjai, amiket eddig én okoztam, felerősödtek. Észrevétlenül álltam meg egy pillanatra, hogy megbizonyosodjam, arról hogy valaki tényleg követ-e Az éj tündöklő királynője egy másik árnyékot is vetett a hóra megerősítve gondolataim. Félnem kellett volna, de még mindig, ennek ellenére is béke és szomorúság járta át lelkem. Nem próbáltam menekülni, mint bárki. Nyugodtan sétáltam tovább nem törődve az idegennel.

- Mit keresel itt angyal?- a dörmögő hang mögülem jött. Szemeim összeszűkültek és átjárt a méreg. Senki nem járt az utcákon rajtam és az ismeretlenen kívül. De engem hiába hív akárki angyalnak attól még nem válok azzá. Az angyalok senkit nem törtek még össze. És én? Nem ez volt az első alkalom, hogy megtettem. Egy angyal bűntelen. Ember vagyok millió és még több bűnös tettel.

- Mit keresel emberek között élve, Angyal?- fel sem tűnt, hogy került elém? Épp feleszméltem mikor egy oszlopnak taszított kezeivel.

- Utoljára kérdem!- figyelmeztetett.- Mit keresel itt angyal?- Szegezett nekem egy kéken derengő pengét.

- Ki a frász vagy te?- löktem el magamtól. Halvány fájdalom keletkezett arcomon. S mintha valami végigfolyt volna rajta.- Akárhányszor ismétled is meg, akkor sem leszek egy átkozott angyal!- csattantam fel idegesen. Dühtől szikrázó zöld szemeim az ő hideg kék szemeibe fúrtam. Csak néztük egymás ékköveit. Nem értettem, de haragom, ahogy jött úgy ment is, bátorságommal együtt.

- Hogy hívnak angyal?- tette fel a kérdést. Hangja dörmögő és meleg. Szemei jegessége is lassan elpárolgott.

- Még mindig nem vagyok –kezdtem, de közbe vágott.

- Angyal. Tudom, már elmondtad-morogta unottan szemeit forgatva.

- Asa Marion Smith.- suttogtam.

- Gyógyító élet. Wallace vagyok. Idegen- húzta féloldalas mosolyra ajkait.

- Idegen?- kérdeztem vissza. Szemeimmel gyanakvóan méregettem. Nevetni kezdett. Hangja betöltötte a kihalt utcát. Csak most néztem meg igazán. Barna haja összekuszálva meredezett mindenfelé, nevető ráncai megjelentek becsukott szemeinél, fehér fogai pedig kivillantak telt ajkai közül. Tipikus jó srác vagyok típusnak mondtam volna, mégis az a féloldalas vigyor és a szemei villanása mást mutatott, ahogy a jobb kezében pihenő világító zsebkés is.

- Wallace- szólítom meg. Nem tellett bele fél percbe, és abba hagyta.

- A nevem jelentése idegen, míg a tiédnek gyógyító élet. Úgy néz ki angyalként, születtél a földre.

- Oké- kezdtem nevetni- biztos szívtál valamit.- ráztam a fejem és ott akartam hagyni. Két lépést tettem mire kezei közre fogták csuklóimat. A lámpa, ami alatt álltuk pislákolni kezdett, amint megszólalt.

- A szárnyaidat mivel magyarázod?- hangja nyugodt volt. Talán jobban, mint kellett volna. Nem volt halk, de az épp akkor feltámadt süvítő széltől alig lehetett hallani. Tágra nyílt szemekkel fordítottam hátra a fejem. A felettünk lévő lámpa éles fénnyel aludt ki sötétségbe vonva minket. Az egyetlen fényforrás körülöttünk csak a halványan világító hold lett. Csak az tudott foglalkoztatni amit láttatni engedett még ez a gyér fény is. Hátamból két óriási kopott szürkés tollakkal ékeskedő szárny indult s egyesen a földig ért. Zúgást hallottam. Majd az elém táruló kép is egyre sötétebben és homályosabban mutatkozott, míg nem mindent elnyelt a sötét fénytelenség s testem erőtlenül zuhant a földre.

Mintha félálomban lebegtem volna. Gyenge fények szűrődtek át lehunyt szemeimen. Hallottam hogy beszélnek körülöttem, mégis csak két mondat jutott el elmémig. Egy sírós női hang. Ismerős volt.

- Kérlek, mentsd meg őt- túlon, túl ismerős volt, mégse tudtam hogy ki az.

- Mindent megteszek, ami tőlem telik asszonyom-hallok egy másik hangot. Olyan volt mintha a hang tulajdonosa fejet hajtott volna a nőnek. Ezután minden egyre tompább volt egészen addig, míg teljesen el nem nyelt újra a sötétség.

Újabb mélységeket jártam meg miközben álmodtam. Egy kietlen sötét határtalanul üres helyről néztem egy tükörbe. Gyönyörű hófehér lombokkal rendelkező fák arany almákkal s fehér fű mindenhol. Egy ezüst vizű patak apró halakkal és állatokkal. Meghitt volt, ahogy törékeny gyerekek játszottak a réten arany és ezüst ruhákba bújtatva. Láttam két kisfiút, amint épp labdáznak majd két kislányon akadt meg a szemem, akik apró szirmú virágokból kötöttek egymásnak koszorút. Elképesztő és idilli volt a kép. Talán épp ezért kezdett taszítani amint átléptem. Nem hívogatott. Nem tartoztam oda. Ez a hely túl nyugodt és békés volt számomra. Nem tudtam volna mit kezdeni magammal. Nekem nem felelt meg egész napi tevékenységnek a labdázás és a virágfüzérkötés. Visszafordultam a tükörhöz. Az üveg mást mutatott. Nem üresség volt, mint ahonnan jöttem. A fáknak nem volt koronájuk csupán csak pár darab elszáradt levél lógott az ágakról. Egy emberi lényt sem láttam. Sehol senki kivéve az egyetlen élőlényt égen földön. Olyan volt, mint ahogy a legendákból és a mesékből már jól megismerhettem. Nagy patákkal, vörös fekete szőrrel borított testtel. Hátul farok, ujjai végén karmok s homlokából két hegyes szarv nyúlik. Szemei feketén villannak rám, ahogy meglát. Egy hatalmas üstöt keverget, amiben még épp látszik pár szürke toll, míg végül el nem süllyed a vérvörös lében. Testembe félelem költözik, amint elér hozzám a felismerés. Az ott egy hozzám hasonló angyal. Egy vétkes angyal. Menekülni kezdek. Olyan, mint mikor a filmen valaki az univerzumok között utazik. De én csak rohanok. Rohanok mindenen keresztül, ami csak elém, kerül. Legyen jó vagy rossz nem számít, csak száguldok. Erősen lihegve ültem fel az ágyban.

- Nem vagyok angyal. Mindent csak álmodtam-nyugtatom magam. Wallace is álom, nem létezik. Pedig volt benne valami különleges. Visszadőltem. Egyedül az járt a fejemben amit láttam. Wallace nevetése, a szemei, amik a jegesség leolvadása után annyi meleget árasztott. Olyan más volt. Ezét az egyért…

- Látom, felébredtél - de hisz ez.

- Wallace?! - zöld szemeim elkerekedtek.

- Miért kit vártál?- mutatta meg féloldalas mosolyát látva döbbenetemet.

- Nem téged.- Bárkit csak nem téged, folytattam magamban.

- Hát úgy néz ki velem kell beérned- vigyorgott vállat vonva. Akkor nem volt álom. Minden megtörtént? Nem. A tükrök azok a világok. Azokat álmodtam. Gondolataimból komolyan csengő hangja rántott vissza.- Marion.

- Azt hittem csak álom- mentegetőztem.

- Mit álmodtál?- tette fel végül a kérdést, de megráztam a fejem. Bevillant az elsüllyedő szárny kilátszó darabkája.- Oké akkor öltözz és egyél.- bökött az ágy mellett lévő éjjeli szekrény felé, amin házilag elkészített étel volt elhelyezve. Óvatosan rámosolyogtam mire ő is majd hátat fordított, de még mielőtt kiment volna utoljára visszafordult.

- Lehetőleg siess fél óra, és jelenésünk van. Húsz perc és itt vagyok érted- lépett ki végül. Jelenés? Hol? Mi? Öt perc után végül elkezdtem öltözni. A gardróbból egy feketén fénylő passzos nadrágot, egy fehér alapú ujjatlant „I’m alone but I’m not hopeless” fekete felirattal meg egy pár fekete magas sarkú boka csizmát vettem ki. Mikor reggeliztem találtam az éjjeli szekrényben három gyűrűt meg egy karperecet, amiket felvettem. A tükörbe nézve átfésültem a göndör fekete hajam, és kiengedve hagytam, de a szemeimre nézve még mindig szomorúság járt át. A régi fény már nem volt benne. Csak homályosan fény nélkül néztem a világra. Halkan nyílt az ajtó.

- Kész vagy?- motyogta dörmögő hangján a belépő barna.

- Így jó?- Néztem rá széttárva kezeimet mire végig nézett rajtam majd rám mosolygott.

- Egyébként hova is megyünk?- tettem fel a kérdést miután leértünk a lépcsőkön, ami beletelt pár percbe. Még lent felvettük a kabátjainkat.

- A vadászok kúriájába- válaszolt nyugodtan, mire kérdőn néztem rá. Mélyet sóhajtott mielőtt belekezdett volna.

- Nem önszántadból vagy utasításra jöttél ide. A földön születtél, mégse tartozol erre a helyre. Egy Földre született vagy ide került angyallal három dolog történhet. Felmegy a mennybe Isten angyalaihoz. Vagy megy Lucifer angyalai közé ítélkezni.- befejezte, mint aki jól végezte dolgát pedig még volt egy utolsó.

- Mi a harmadik?- tettem fel kicsit félve a kérdést. Sóhajtott mielőtt folytatta volna.

- Az olyanok amilyenekhez te is közelítesz- megállt egy pillanatra-, elvesznek. A fájdalom, ami érte őket felemésztheti egész lényüket. Az emberek őket hívják bukottaknak. Mi reményteleneknek is nevezzük őket. Egy elveszett miután reménytelenné válik csupán egy hétig él. Nem érez semmit az elveszettségen, a magányon és a fájdalmon kívül. Nekik van a legsanyarúbb sorsuk azok közül, akikkel dolgozunk. Ha valaki ide jut a vége már csak halál lehet, bárhogy próbálsz rajta segíteni, nem tudsz.- fejezte be. Bennem lejátszódott az álmom. Tényleg az ördög venné el az életem? A halál járt a fejemben koporsót láttam és az üstöt, amit a vörös teremtmény keverget.

- Megérkeztünk- fordult felém.- Bármit mondanak, maradj nyugodt, és ne beszelj! A többit majd én elintézem, rendben?- nem tudtam válaszolni. Az előttünk elhelyezkedő hatalmas vasajtó nyílásával észrevehetően lett némaság a teremben Mindenki elhallgatott. Minket figyeltek, míg egyikük fel nem állt és beszélni kezdett, mire kutató pillantásukat rá vezették. A férfi arcát ráncok keretezték. Elég idős lehetett már.

- Már vártunk Asa Marion, Gyógyító Élet.- hangja is idős koráról árulkodott.- Köszönjük Wallace- biccentett a mellettem álló ifjú vadásznak, az öreg. Ezután hazudnék, ha azt mondanám mindent értettem. Számomra csak annyi volt érthető hogy rajtam vitatkoznak, és hogy itt egy hozzám hasonló semmit nem ér akár egy apró értéktelen tárgy is többet jelentene, mint én. A fiú tartott egy pár perces beszédet kezeivel hadonászva, amiből megint nem értettem semmit majd a vele szemben helyet foglalók, tanácskoztak egy sort.

- Rendben Wallace ahogy akarod- bólintott végül az öreg.- Te vigyázol rá, hogy a süllyedt megtalálja a helyét, és ne váljon reménytelenné, de ha elbuksz, tudd mi vár rád-, figyelmeztette végül.

- Tudom mester.- meghajoltunk mielőtt hátat fordítva nekik, kimentünk volna a hatalmas vasajtón eltűnve a minket figyelő szemek elől. Újra csendben sétáltunk visszafele addig ameddig fel nem tettem azt a kérdést.

- Hányan buktak el előttem?- csak suttogásra tellett, azon is csodálkoztam, hogy meghallotta. Megállt. Úgy állt ott mintha az egész teste jégcsappá vált volna a kérdés hallatán. A szemeivel előre meredt. Újra élne mindent? A süllyedtekkel való küzdelmet? Ahogy azzá váltak, amivé rendeltettek? Az órát mikor beteljesítették sorsukat?

- Kettőét láttam- válaszolt rám pillantva.- emellett egy a mennykapuján lépett át és egy Lucifer angyalaihoz csatlakozott.

- Milyen volt?- néztem rá kérdő szemekkel. Azzal a már ismert féloldalas mosolyával rám nézett és mesélni kezdett.

- Mikor egy elveszett átlép valamelyik oldalra az egyszerűen csodálatos-mosolygott, de az arca megint érzelemmentes lett a folytatással.- Viszont, ha elbukik az ugyan olyan borzalmas vagy még borzalmasabb - suttogta, hogy ne lehessen hallani a megtörtséget a hangján, de én még így is hallottam. Nem hittem annak, amit hallottam. A mellettem sétáló vadász, eddig sérthetetlennek mutatkozott. A szemeimben olyan volt akár egy iránytű, de igaz, ha a közelébe mágnest teszel, azt sem fogja tudni hol vagy nem, hogy még hová akarsz menni. Lehajtott fejjel mentünk majd felemeltem a fejem az égre nézve. Apró bárányfelhők úszkáltak rajta mintákat rajzolva rá. Mesébe illő lett volna, ha még a szél is fújni kezd és megtorpannék miatta s Wallace-nek hátra kellene néznie. Ez viszont a valóság, amiben élek. A szél nem kezdett fújni és nem játszott a hajammal, ahogy a mellettem lépkedő fiú sem nézett hátra és nem fedezte fel, hogy pont az ilyen lányok azok, akiket kedvel. Elértük azt az épületet ahonnan indultunk. Felléptem a lépcsőfokokon, de visszafordultam, mert mondani akartam valamit, hogy ne eméssze magát. A szavak, amiket mondani akartam ajkaimra forrtak amint ránéztem. Lejátszódott az a jelenet, amit az előbb képzeltem el bár igaz fordítva, mégis álomba illő volt. Ahogy a széllel szemben állt és néztem valami egészen ismeretlen megfogott benne. Talán végérvényesen.

- Tudod,- törte meg a csendet- te más vagy, mint a többiek.

- Hm?- döntöttem kicsit oldalra a fejem.

- Az előtted lévők egyáltalán nem kötődtek a földhöz veled ellentétben és hozzájuk, se kötődtek úgy, mint hozzád.- a kijelentésre elkerekedtek a szemeim szinte már sokkolt a mondata. Még a hozzám hasonlóktól is különbözök?- Nem tudom, mi történhetett veled. Sejtésem sincs a te esetedben mi az ok, amiért elvesztél. A családod szeret. A barátaid nem árultak el. Senki se bántalmazott. Mondhatni egész szép életed volt, te mégis.- ennyi épp elég volt számomra. Eszembe juttatta a vétkem és minden egyes rossz emlékemet. Megkeményítve magamat válaszoltam neki.

- Ne tegyél úgy, mintha ismernéd az életem. Mintha végig követted volna. Semmit nem tudsz rólam. Egyáltalán nem ismersz- hátat fordítottam neki s még épp hallottam az utolsó hozzám intézett szavait.

- Egy óra múlva itt találkozunk- emelt hangon mondta, hogy biztosan halljam. A szoba egyik sarkába kuporodtam le az emlékeimbe temetkezve és azokba, amiket Wallace mondott. Szeret a családod. Egyedül édesanyám van és ő is csak az otthonba jön el, mert nem nevelhet. Ő tényleg szeret. A barátaid nem árultak el. Mindenki csak akkor keresett, ha épp kelletem nekik valamire mindenki csak kihasznál, pár ember kivételével. Ők nem árultak el. Mondhatni egész szép életed volt. Egy szép és átlagos életet tudhattam magaménak. Ezen csak mosolyogni tudtam. Lejátszódtak bennem a szép emlékek. De ez a mosoly mű volt, mindent e mögé rejtettem. Csak én voltam, a csend és az a fanyar mosoly, ami az ajkaimon ült. Kopogtak az ajtón, mire felkaptam a fejem.

- Marion-hallottam Wallace hangját, de nem válaszoltam csak lehajtottam a fejem és még az a savanyú görbület is eltűnt az arcomról. Mindent kizártam. Nem hallottam már az ajtón való dörömbölést és az engem, szólongató hangját sem.

- Marion- ért hozzám egy meleg tenyér.- Tudom, hogy megbántottalak, viszont az, hogy így reagáltál és most magadba zuhanva kuporogsz ebben a sarokban semmi jót nem jelent. Alig pár óránk lehet esetleg napunk. Kérlek, gyere velem. Nem akarom, hogy te is elvessz. Nem akarom végig nézni még egy angyal halálát, főleg nem a tiédet.- a hangja megnyugtatott. Nem tudom, hogy azt a pár szót ténylegesen kimondta-e, de akkor az volt az, ami segített nekem. Túllendített abban a pillanatban a holtponton, de nem ez volt az egyetlen, amiben még szükségem volt rá. Újra a lépcsőkön haladtunk de ezúttal lefordultunk balra ahol egy terem volt található. Hasonlított egy templom belsejéhez. Az ablakokon fény áradt be és megvilágította a csillag és spirál mintázatokat a földön, valamint a terem másik oldalán elhelyezkedő oltárt.

- Már vártalak benneteket- jött mögülünk egy sejtelmes hang. Egy lágy női kéz ért a vállamhoz mire a szárnyaim megjelentek. Szürkébbek voltak, mint tegnap éjjel a kiégett lámpa alatt.

- Aileen- Wallace hangja valahogy furcsán kellemesen hatott, ahogy kiejtette a hófehér ruhában előttünk álló angyal nevét.

- Wallace- mondta a nő, de az ő hangja hiába volt az előbb dallamos most úgy szólította meg, mint egy idegent. Idegen? Szemeim tágra nyíltak a felismeréstől. Az angyalok és a vadászok olyan hangnemben szólítják meg egymást, ahogy a nevük elvárja.

- Marion- tetettem a vidámat, ahogy kimondtam a nevem.- Mit is keresünk itt?- Aileen dallamosan felkacagott kérdésemre.

- Tudod, attól hogy elrejted a valódi érzéseid a szárnyad mutatja, akár csak az embereknél a szemük. Gilbert-et kellett volna hívnod.

- Lehet- bólintott a fiú.- ő legalább azt teszi, amiért hívják.- A nő elhúzta a száját.

- Marion-szólított meg végül elém állva.- Hogy dönthessenek felőled ismerned kell a világok feladatát és magát a helyet. A legjobb és legrosszabb emlékeidet és rá kell jönnöd mit is, szeretnél. Ha nem sikerül Anant lesújt rád.- mondta újra sejtelmesen.

- Csupa fül vagyok- döntöttem oldalra a fejem.

- Ez nem játék Marion- emelte fel hangját Wallace.- Nem számít neked, hogy mások még visszavárnak? Nem számít hogy mások aggódnak érted?- kiabált velem.

- Aileen ugye?- néztem mérges szemekkel rá. Érdeklődve nézett majd bólintott.- Ez az emlékesdi úgy lesz, hogy minden jelenlévő látja?- megint bólintott.- És te melyikeket mutatod meg?- tettem fel, az engem foglalkoztató kérdést.

- Bármennyire is szeretnék neked segíteni móresre tanítani ezt a kotnyeles vadászt, nem tudok benne közre játszani. Én csupán a jók közé kapok bejutást.- húzta el megint a száját.

- Kár- hagyta el ajkaimat a szó óvatos lágysággal. Értetlenül figyeltem mi történt amint a mintázat közepe felé szállt. Olyan volt mintha hirtelen a semmiből repültünk volna ki egy olyan világűrbe amit, a földről látni. Mindenhol fénylő pontok voltak még a talajon is. Azt az érzést keltette, mintha lebegnénk, mégis éreztem a szilárd talajt lábaim alatt.  Magába szívott a hely és a varázsa. A mindenki számára ismeretlen fiú mögém lépett. Biztos voltam benne, hogy van valamilyen különleges képessége, amivel könnyebben megismerheti az emberek múltját, ezáltal ismeri őket, de őt senki se ismeri, mert senkit nem enged magához közel. Nekem viszont nem jelent idegent, olyan érzést kelt bennem mintha már ismerném. Nem csak pár napja és nem a múltját, hanem őt magát, pedig tudom ez az egész egy hazugság. Egy- két nap és elvesztem minden számomra fontos érzésemet, és mondhatni üressé válok. Nem leszek már az, aki most vagyok és neki esélye sem lesz arra, hogy ténylegesen megismerjen. Mert attól, hogy az emlékeimet ismeri az érzéseimet, nem fogja. Világ életemben elfojtottam mindent. Képmutatónak mondanák mások.  Én inkább védelemnek nevezném. Védtem a saját, valamint mások lelkét és e-szerint változtam. Kevesek kaptak egy kis betekintést az én keserű érzéseimbe. Senki se értette őket, olyanok voltak, mint Wallace. Ismeretlenek mindenki számára.

- Isten angyalainak az a feladata, hogy az embereket segítsék eljutni a következő döntésig. Olykor, ha unatkoznak, szabad kezet kapnak, hogy belenyúljanak. Ezért hívnak minket sunyinak és álszenteknek a vadászok.- minden lejátszódott, amit mondott.  Az egyetlen meglepetést mégis az okozta, hogy édesanyámat láttam. Az angyal csak fogott egy szereplőt az életemből és rajta keresztül mutatta meg a feladatukat. Végig néztem, ahogy anya találkozik apával, és ahogy még a születésem előtt, elhagyja őt egy átverés miatt, amit az ő hibájukból történt. Majd azt, ahogy engem kénytelen beadni az otthonba, majd ahogy ez után rendbe jön az élete. Majd rájőve arra, hogy a döntéseket egyedül anya hozta meg, nem okolhattam őket.

- Azok is vagytok.- mondta ki a pár pillanattal ezelőtti gondolataimat a már derekamat fogó fiú.

- Ch. Csak tudnám mi bajod velem-, ingatta a fejét Aileen.- Mi a menny egyik részében élünk-amint befejezte a mondatot megjelent az álmomban látott kép. Gyönyörű hófehér lombokkal rendelkező fák arany almákkal s fehér fű mindenhol. Egy ezüst vizű patak apró halakkal és állatokkal, a gyerekek, ahogy játszanak, és virágkoszorúkat kötnek. De ezúttal pár szárnyas lény is helyet kapott az idilli képben.- Én személy szerint nagyon szeretek itt élni.- mosolygott lágyan ránk. Minden apró részletet megmutatott a kastélyt ahol élnek a forrást, a pavilonokkal tele lévő parkot. Mesés hely volt. De mint az álmomban is egyenesen taszított.- Mi a vélemény?- pillantott párosunkra.

- Giccses- vont vállat Wallace.

- Nem az én világom- ráztam meg a fejem.

- Oh- jött ki a meglepett hang belőlük szinte egyszerre.

- Az emlékek- kezdtem, de már egy meg is jelent. Egy kiskutyával játszottam az otthon udvarán. Édes volt. Koromfekete szőre a szemeit is eltakarta. Eldobtam egy botot ő, pedig utána rohant majd mikor vissza fele rohant egyenesen felborított és a botot az orrom alá dugta. Halkan felkuncogtam az emléket látva. Emlékszem akkor nagyon nevettem.

- Aranyos kislány voltál-, suttogta a fülembe a fiú. A következő emlék az volt mikor az egyik nevelővel hattyút rajzoltunk. Soha nem voltam pikaszó, de ha ő nem lett volna, soha nem lett volna belőlem az, aki ma vagyok. Ezután az-az emlék jött mikor az első barátaimmal ismerkedtem meg. Megint felkuncogtam milyen kis esetlen voltam. Csak hebegtem, habogtam mindenkinek. Emlékszem ez után egy ideig minden jó lett. Megismertem aput. Anyával kirándultam és volt olyan is hogy hárman mentünk. Wallace kezei megfeszültek a derekamon, amint újra látta az épületet, ahova visszakerültem, amint látta anyut, ahogy értem jön. Láttam kivetítve, ahogy megismertem azt a fiút. Boldoggá tett. Eszembe jutott hogy nem tudtam viszonozni az érzéseit. Hogy hiába szerettem, hiába lett fontos része az életemnek. Nem volt elég, amit nyújtani tudtam. Valahogy többet kellett volna tennem. Könnyek folytak le az arcomon, s ahogy visszakerültünk a csillagos térbe zokogni kezdtem. Fájdalmat okoztam neki. Csak azt láttam, amint kimondtam a fájdalmas szavakat. Amikor szívébe döftem egy láthatatlan tört. Mikor összetörtem őt. A vadász megfogott mielőtt összeestem volna.

- Köszönjük Aileen. Azt hiszem, végeztünk.- mondta neki, szinte utasította, hogy menjen el innen. Hogy innentől már nincs rá szükség. Hidegen bólintva válaszolt rá majd eltűnt.

- Hé! Marion gyere. Menjünk fel és pihend ki magad a holnap még hosszú lesz.- simított végig az arcomon miután abbahagytam a sírást. Sikerült lenyugodnom a meleg ölelésében. A puha ágyba fektetett és helyet foglalt mellette.

- Tudod, azt kívánom, bár ismertem volna azt a lányt, akit ott láttam. De tudod még így is, van benned valami különleges, valami egészen egyedi.- suttogta. Őszintének hatott és hittem neki. Újra túl léptem egy mélyponton. Míg el nem nyomott az álom azon gondolkoztam, vajon rájött-e hogy a közelsége maga a megváltás számomra. Egész este ott ült mellettem. A kezemet szorongatva vigyázta az álmom. Másnap hajnalban az első megmozdulásomra felkapta a fejét. Biztatóan mosolygott rám majd kiment. Kihasználva az időt felöltöztem. „I’m hope for the true love, you can show me?” ezüst feliratos fehér ujjatlant vettem fel, szürke csőnadrággal és barna boka csizmával.  15 perc múlva már kint sétáltunk. A folyamatos elesési akcióim után kézen fogott és úgy vezetett körbe a helyen, ami azonnal a szívemhez nőtt. Beszélgettünk.  De ha valaki kérdezné miről csak annyit, tudnék mondani, hogy mindenről. Az éltről, róla, rólam, a jövőről, a múltról, a jelent viszont kihagytuk.

- Wallace mond mi a ti feladatotok?- tettem fel azt a kérdést, ami régóta megfogalmazódott már bennem. Kíváncsian nézett rám. Mosolyogni kezdett azzal az édes mégis komoly fél mosollyal.

- Hm-tettetett egy gondolkozós fejet.- Visszatéríteni másokat a világukba.- lett komoly.- Esetlegesen segíteni nekik.  Vannak, akik az emberekre vigyáznak. Néhányuk túl könnyen törnek össze. Nekik segítenek. Erősebbé teszik őket, hogy később ne törjenek össze.- a világa magába szippantott. Lejátszódott előttem, amit mesélt. Ott volt ő és segített a embereken. Képtelen voltam nem mosolyogni azon, ami a fejemben játszódott le. Visszafele közeledtük az épülethez. Az arcom égett a csípős hideg miatt, de a keze melegsége, amit árasztott miközben szorongattam, megtartotta a mosolyt az arcomon. Édes görbülettel néztem a hófehér világra, de Wallace arca nem ragyogott. A megszokott komolysággal nézett maga elé.

- Mi a baj?- néztem rá kicsit elé állva. Kezemnél fogva megállított. Szemeit szomorúan fúrta az enyémekbe.

- Marion én- a hangja kétségbeesettnek hallatszott-én sajnálom. Nem így akartam.- arca eltorzult a bűnbánattól. Szemeim kérdőn kerekedtek ki.- Az angyal, aki most itt van- megint megállt.- Sokkalta rosszabb és keményebb, mint tegnap Aileen akivel találkoztál. Nagyon sajnálom nem így akartam. De itt leszek végig melletted, rendben?- átölelt. Szorosan tartott. Éreztem kellemes, mégis kicsit fűszeres illatát. A karjain és a mellkasán végigfutó izmokat. Soha nem volt még ilyen velem. Soha nem éreztem ilyeneket, hiába szerettem valakit. Ő még ebben is különleges volt.

-Wallace kérlek ne ítélj el rendben? Kérlek, ne annak láss, amit az emlékeim őriznek. Az csak egy darabja.

- Megígérem, hogy ugyanaz maradsz a szememben.- a tekintetemből láthatta a hálát, mert rám nézett azzal a tipikus mosolyával. Homlokát egy pillanatra az enyémnek döntötte majd kezeimnél fogva megfordított. Csuklóimnál fogva vezetett be a tegnap meglátogatott terembe. Egy törékeny kisfiú ült a középen elhelyezkedő mintázaton. Ruhája koromfekete volt, de szárnyai gyönyörűek voltak. Hófehér színükkel fogták közre kivéve egy helyen. Mindkettő tövénél olyan volt mintha egy égett darabból nőttek volna ki. Őt látva eszembe jutott, hogy a gyerekek néha tisztábban látnak, mint a felnőttek és milyen kegyetlenek tudnak lenni. Nem ismerve azt, mekkora fájdalmat tudnak okozni másnak egy-egy szóval.

- Pedig már kezdtem nem unatkozni.- hangja üres volt. Még nem hallottam ilyet. Hideg cikázott végig az egész testemen mikor pillanatok múlva bőrömhöz ért. Ha a kék szemű nem fog kimenekülök a helységből. A hely megváltozott. A tegnapi tökéletes ellentétévé vált. Fekete csillagok között lebegtem. Szép volt.

- A mi feladatunk döntések hozása és segíteni az embereknek ezt megtenni.- láttam, ahogy a nevelőnőnek két angyal beszél. Elmondják neki a lehetőségeket. Mi történik, ha úgy dönt, elmegy és mi akkor, ha úgy dönt, marad. Láttam aput ahogy arra késztetik,hogy akkor az nap pont oda és akkor menjen amikor. Így találkozott anyuval. Láttam saját magam is még kicsiként, ahogy gondolkoztam, hogy menjek-e ki vagy ne ekkor láttam először azt a fiút. De ahogy ránéztem. Az a kisfiú túl ismerős volt.

-A hely ahol mi élünk-kezdte el mondani. Nekem pedig eszembe jutott egy kép, amit hozzá tudtam volna elképzelni. Fordulásával egy nagyobb szelet keltett,  ha Wallace nem fogja át mellkasom kezeivel minden bizonnyal elsodort volna. Szemeimet lehunytam egy hosszabb pillanatra s mire kinyitottam már az elképzelt képet láttam. Sötétebb lombú fák, aranyszínű fű. Borús volt az ég. Mindent szürke felhők díszítettek viszont néhol vöröses sugarak törtek át ezzel is jelezve, hogy Lucifer birodalmában járunk. Ez sem az a hely volt, amire vágytam. Hasonlított ugyan, mégsem az volt. A lelkem mélyén nem tudtam volna elviselni, hogy bárki élete felett is döntsek, vagy akárcsak bele szóljak valakiébe. Én csak... A semmiből termett előttem az angyal kinek a nevét sem tudtam. Egyenesen a szemembe nézett. Koromfekete íriszei elütöttek szőke hajától és félelmet keltettek bennem. Félelem.

- Az emlékeim Timor.- szintén szőke szemöldöke homlokára szökött. Tekintete elkerekedett mikor legközelebb pislogtam már az emlékeimben találtam magam. Anya adott be az otthonba. Néztem, ahogy elmegy miközben szemeimbe könnyek szöktek. Ez után az volt, mikor anyut és aput láttam veszekedni 5 évesen, mert összefutottak. Rá két évre az első barátaim elmentét néztem végig. Ahogy őket elvitték, én meg ott maradtam megint egyedül újra szomorúvá tett. Lejátszódott minden kihasználás, ahogy mindenki a segítségemet kérte utána meg mögöttem nevettek. Ezután az, amikor a nevelőnő nyugdíjba ment és nem láttam többet úgy, ahogy az előtt. Kira nem sokkal utána elment, majd jött a hír hogy a nevelőnő is. Akkoriban teljesen összetörtem, utáltam, mert itt hagyott. Kiszökött pár könnycsepp, ahogy végignéztem magamat amint üresen járkáltam fel alá. Már csak egy maradt. Arcomat elfordítottam, de még így is hallottam a fejemben a párbeszédet, ami akkor lejátszódott.

- Szeretlek.                                             

- Én- szünet- Nekem te- szünet-fontos vagy- szünet-de nem úgy-a hangom a végén elhalt. Műmosolyt festett az arcára. Mérhetetlen bűntudatom volt. Ő mindig ott volt nekem, de én nem tudtam többé. Borzalmas ember voltam, nem érdemlem meg az életet. Könnyeim záporoztak, de nem zokogtam fel hangosan, a vállaim nem rázkódtak. Már nem érdekelt hogy megmutassam Wallace-nak nincs igaza. Csak el akartam tűnni mindenki életéből. Az üres semmiben lebegni úgy, hogy senkinek sem árthatok. Az angyal fejrázva eltűnt. Egyedül maradtunk. Már nem éreztem a karjait magam körül, elengedett. Ő is borzalmas embernek tart. Többé talán még látni se akar. Nekem itt nincs keresnivalóm. Léptem egyet. Kicsit rosszabbul láttam. Még egyet. Minden homályos lett. Újabb lépés. Minden elsötétül és én csak zuhantam.

Meleg volt és puha. Mint reggelente mikor visszafekszem aludni. Élveztem olyan súlytalan voltam. A mellkasomban nem éreztem a szorítást. Nem fájt semmi. Sokkal jobb volt, mint amire vágytam. Világosodni kezdett és bárhogy küzdöttem ellene a szemeim kipattantak.

- Végre!- hallottam a fülsüketítően magas hangot és egy csattanást. Hunyorítva néztem rá a hangoskodóra, mire elkerekedtek.

- Wallace - suttogtam rekedtes hanggal.

- Ezt már eljátszottuk.- sóhajtott.

- Te-nem, engedte, hogy befejezzem.

- Napok óta alszol-húzta el a száját.- Azóta megvizsgáltak. Csak kevés időd maradt. A végső nap előtt nem lehet veled senki. Még én se.

- És az a nap az ez ugye?- jöttem rá, miért magyaráz hadarva.

- Igen.- kintről hallatszott, ahogy valaki őt hívja.- Mennem kell, de még előtte. Arról nem tehetsz, hogy nem tudtad viszonozni az érzéseit. És sajnálom, amit meg az elején mondtam. Az, akit én megismertem különleges ezt ne feledd oké?- guggolt le az ágy mellé és kezeimet szája elé húzta.- Vigyázz magadra, amíg nem tehetem-puszilta meg a kézfejem. Csak bólintani tudtam. Ő pedig kiment. Döntsem el, mit akarok. Lehunytam a szemeim. Egytől egyig minden lejátszódott előttem, amit átéltem, míg nem találkoztam Wallace-val. Igazából nem láttam volna, hogy bárkinek is hiányoznék. Anya életében annyi változna, hogy nem járna hozzám pár hetente. Apa. Nos ő elvan a saját világában. Addig keresett, míg gyerek voltam. Már két éve nem tudok róla semmit. A barátaim. Már rég nem érdeklem őket. Az otthonban nem hiányoznék senkinek. Nincs és nem is lesz senki. Wallace hiába mondja, hogy nem akarja végignézni a halálomat, csak magáért aggódik. Talán egyetlen személy van, akit érdekelnék. Lassan lépkedtem az ablakhoz. Felülve a párkányra hogy nézhessem a kint szálingózó havat. Minden vele kapcsolatos emléket eltemettem. Mikor kisgyerek voltam. Volt egy fiú. Valamivel idősebb lehetett. Barna haja és kék szemei voltak. Sokszor viselt fekete meg sötét ruhákat. Nem is sokszor, mindig. Mikor nem is mentem ki, tudtam, hogy ott van. Éreztem, ahogy az ablaknál ülve égette az oldalam a tekintete. Figyelt mikor egyedül voltam. Mikor szükségem volt rá. Tudtam, hogy ott van, vigyázott rám, ha más nem. De ha nekem nem hiányzik, akkor neki se én. Végig ezen gondolkodtam. Ki lehetett az a srác? Vajon hiányzok neki? Vagy észre se vette, hogy nem vagyok ott a függöny mögött?  Késő délután ébredtem. Az ajtón kopogtak. Már-már rohanva mentem ajtót nyitni, azt sem tudom mire számítottam. Egy nő állt ott tálcával a kezében. Betolakodott a szobába. A tálcát letette és sóhajtva kiterült az ágyon.

- Te ki vagy?- a fejét felemelve néz rám, majd visszazuhan.

- Rám osztották, hogy kísérjelek el a nagyterembe.

- Wallace?

- Ő nem teheti, befolyásolhat míg nekem semmi közöm hozzád.

- Értem.- ültem le enni.

- Tudod Wallace ritkán, mosolyog, mert nehezen mutatja ki az érzéseit. Pedig viszonylag hamar megszeret valakit. És akit megszeret, azt nem engedi el.- úgy tűnt mintha álmodozna.- Rám soha nem mosolygott úgy, mint rád. Szeretném, ha megbecsülnéd-mosolygott még rám majd kiment.- A nagyterem a kiképzővel szemben van. Egy óra múlva gyere oda.- pillantott még rám. Üresnek és döbbentnek éreztem magam. Annyit tudtam tenni, hogy az ágyra dőlök. Mi van, ha tényleg kedvel?

Csend ült a nagyteremben. Senki, se mert megszólalni. Csupán egy lenge narancssárga ruhát viseltem a cudar időjárás ellenére is. A középen elhelyezkedő mintázathoz közelítve végig néztem a bent helyet foglalókon. Voltak, akik hidegen néztek, mint akiket nem érdekel semmi ami itt történik. Voltak, akik szánalommal telt szemekkel néztek rám és láttam olyanokat, akiknél csak kíváncsiságot fedeztem fel. Az öreg mester is ott ült a sorok között arcán látszottak a szigorú ráncok és láttam, hogy fél. Fél mi lesz az eddig rám vigyázó fiúval, ha esetleg én elvesznék. És ott volt ő is. Aggódott értem. Féltett hogy mi lesz velem. Csak azt a lányt ismeri, aki előtte voltam. Akit ő látott. Nem ítélt el, azért mert összetörtem valakit. Nem ítélt el semmiért sem. Pedig egyáltalán nem volt angyalhoz méltó semmilyen tettem. Ott volt mind a két angyal, akikkel találkoztam. Aileen mintha kicsit ijedt lenne és döbbent. Timor pedig mint aki már tudná mi fog történni. Mosolygott, ami meglepett. A földre néztem. Más volt a mintázat. Két egymásba kapaszkodó szárny volt átdöfve egy-egy karddal. Amint ráléptem elkezdődött a ceremónia. Először Isten főangyala jelent meg a bal oldalamon. Gyönyörű fehér ruhában és ugyan ilyen hatalmas szárnyakkal, egy forgó vizű gömbbel a kezein lebegve. Vele szemben Lucifer jobb keze szürke öltözékben maszkkal az arcán szintén hófehér szárnyakkal egy fekete és egy fehér ostort tartva. Végül a halál angyala jelent meg előttem. A gyász színét viselve fején csuklyával, szárnyai szintén e színt utalták de, épp csak fél méteres csonk lehetett, ami díszítette hátát. Egy szürke pengéjű fekete angyal szárnyakkal díszített markolatú hosszúkardot markolt, mint aki fel van rá készülve, hogy itt ma lesújt. Csak álltam és vártam mire egyszer csak éreztem, hogy egyikük belemászik a lelkembe. Az érzéseim között a válaszomat kereste. Nekem kellett volna döntenem merre tovább, de sehova nem húzott a szívem. Egyedül lebegni akartam. Isten angyala elfordult látta, hogy gyűlölném azt a helyet. Újra éreztem a szorítást. Nem bírnék mások felett dönteni. És az a hely sem nekem való. A sötétebb angyal még el se fordult, az előttem álló már emelte is a kardot, egy pillanatra megijedtem. Wallace-ra néztem helyéről pattant fel és szorította meg a korlátot ugrásra készen ajkait pedig véresre harapta. Hiányozni fog. Érdekes volt. Elöntött minden emlékem, amit szerettem. Amit itt töltöttem vele. Amit iránta éreztem. Hogy mennyire vágytam, arra, hogy csak segíthessek másoknak, ahogy ő mesélte. Hogy mennyire is akartam hozzájuk és hozzá tartozni. A penge megsértett, de épp csak felsértette a bőröm majd az angyal, elejtette. A kard esés közben felé fordult majd hozzá érve tollakká változtatta. A hely átváltozott megint olyan lett, mint mikor a másik két angyal emlékeket mutatott nekem. Az otthonba segítettem egy kislánynak felülni a székre még mikor kicsi volt. Mikor egy másiknak el volt törve a jó keze segítettem színezni neki. Volt, akinek tanulni segítettem. Vagy a labdát hoztam le az útról, mikor ki akart érte szaladni. Csupa olyan emlék, mikor segítettem valakinek. Mindig arra vágytam, hogy ezt tehessem, anélkül hogy bárkit megbántanék. És ha nem kerülök hozzájuk túl közel, akkor ezt mind meg tudom tenni. Akárcsak a vadászok. Ahogy a képek eltűntek zöldes fény vett körül. Lebegni kezdtem. A szárnyaim kisebbek lettek és fehérré váltak. Hárman kezdtek egyszerre beszélni.

- Ritka mikor egy angyal a Földhöz kötődik. S hiába a sok emberi érzés, ennek ellenére angyal marad. Őket hívják a Föld angyalainak. Különlegesek, Isten valamint Lucifer angyalai felett állnak.- az angyalok eltűntek.

Lassan mindenki elpárolgott. Csak én, Wallace, az öreg és Aileen valamint Timor maradtak. Kihasználtam hogy tudok repülni, így Ailennal bolondoztam a mennyezet közelében. Hihetetlennek bizonyult, hogy pár napja még halálra voltam ítélve most pedig itt vagyok. Lenéztem a többiekre. A mester minden bizonnyal vitatott valamit Timorral. Nem tudom honnan, de a szőke angyal már biztosan tudta, hogy ez lesz a vége. Wallace-ra néztem. Az egyik oszlopot támasztotta és maga elé nézett elmerengve. Innen nem láttam ugyan, de szerintem mosolygott. Eszembe jutott az emlék mikor a kisfiú támasztotta a falat. Emlékeztem. Igaz halványan, de emlékeztem, hogy az utóbbi 2-3 évben legtöbbször hiányzott valami, de most, hogy itt voltam mintha minden tökéletesen egész lett volna. Itt olyan boldog voltam, mint ahogy ott soha. Lehet, hogy bele kellett szólnia a természetfeletti világnak, de meg találtam a helyem. Olyan lettem, aki mindig akartam. Azt tehettem, amire igazán vágytam. És ott volt Wallace is. Akihez tartozom. Aki nélkül nem vagyok az aki.