2014. szeptember 12., péntek

Rémálom



Sziasztok! Ez a kis történet, mint tapasztaltam kicsit erősebb idegzetet kíván! Gondoljátok meg, hogy mikor olvassátok el.




Senki sem hal meg egyedül. Mikor valaki meghal, egy részük, mely másban él, szintén odavész.



Akumu
Az álmok különösek és varázslatosak. Bármi megtörténhet bennük, és bárkivé válhatsz. De olykor menekülnél előlük. Az is elfelejtenéd hogy létezett.
Álmodtam. Hogy honnan tudom? Gyermek bőrbe bújt a lelkem. Egy kisfiú testében voltam. Legalábbis ezt a képet mutatta a fájdalmat tükröző felnőttek szeme, akikhez úgy kötődtem, mint a szüleimhez. A lelkem, a kisfiú lelke nehéz volt. A mellkasunk szorított egy ponton. Olyan volt, mintha egy űr lenne a szívem helyén. Oda szorítottuk a kezünket. Mi ez?- visszhangzik belül. Megrázzuk a fejünket. Nem értünk semmit se. Anyu és apu csak egymást támogatják és közben sírnak. Nem tudják, hogy itt vagyok- éri a felismerés a fiút. Vált a kép, a szobából kint vagyunk egy soványka sétálón. Minden kopár és sötét. Mint télen, mikor nincs hó és a fák csupaszon állnak a semmiben. Nincsenek színes levelek csak a szürkésen megkopott fű csupasz kopár fák a kihaltság. Nem csak kint bennünk is. És bennünk még fájdalom. Érthetetlen fájdalom és könnyek, amik az arcunkon folynak végig nedves csillogó csíkot hagyva majd puhán a földön a porba érkezve. Anyuék a kezeim szorongatják, és csak megyünk az üres távoli semmibe. Csak az út van és mi. Minden olyan hideg. Hideg akár a süvítő szél, ami körül vesz, de ő se ad választ a kérdéseimre. Mi történt? Miért fáj? Hol van? Gondolok szorító mellkasunkra. Csak megyünk. Lépkedünk tovább a szürkeségben, mígnem egy halvány fehérbe öltözött alak tűnik fel előttem. Előttünk. Lassan közeledünk felé és meglátunk egy kaput is. Egy kovácsoltvas kapu fehér falak között. A halványan kirajzolódó kislánynak piros pozsgás arca, nagy aranybarna szemei, és hosszú barna haja van. Apró testét fehér ruhácska fedi s mezítelen lábbakkal áll a földön. Kezében egy kis játék mackót szorongat világos barna bundában. Nem látszik tisztán, halovány egész lénye. Olyan elveszett, olyan ismerős. Mi előre haladunk, míg ő áll, mégis egyre távolabb kerül. Futni kezdünk, mégse érünk közelebb. Hirtelen a szaladó kisfiút látom barna hajjal és barna kétségbe esett szemekkel. Éles fájdalom jár át. Fáj, szorít a mellkasom. Szinte széjjelfeszít. Szúr, éget és összeroppant és a nehezék, az üresség, ami még benne van, nem mozdul. Minden piros és szürkén sötét. Éget és összenyom. 
Majd a félhomályban úszó szoba. A szoba mely az otthonomban van. Én pedig az ágyban fekszem.  Nincsenek összetört szülők, kétségbe esett kisfiú se a halál markában lebegő kislány de… De a fájdalom. A nehezékként szolgáló üresség a szorító szúró érzés, ami majd összeroppant s éget még mindig… Még mindig ott van és várja, hogy átengedjem magam neki, és megnyugtató zokogásban törjek ki, de ez csupán egy időre segít. Majd a kör újra kezdődik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése