Remélem elnyeri a tetszéseteket :)
Mikor nagyon egyedül vagy,Lehull hozzád egy kis csillag.Hófehér gyöngyök vezessenek,Mint jó vándort fehér kövek.
Emlékszem, hogy kezdődött a kapcsolatunk. Te vajon emlékszel? A pillanatok még léteznek az
elméd mélyén vagy elfelejtetted azt is hogy nap-nap után haza várlak? Már nem tudom mióta
járnak hasonló kérdések a fejemben. Talán már hónapok óta, talán csak pár hete vagy pár
napja. Idejét se tudom mióta tart az ami most körülvesz kettőnket. Az éjszakázások miattad,
hogy tudjam egyáltalán mellettem alszol-e éjjelente.Hajnalban elmész és éjfél után beesel az
ágyunkba. Már nem húzol magadhoz, már nem köszönsz.Ilyenkor azt hiszed alszom pedig csak
téged várlak. Nem tudom mikor beszéltünk utoljára. Te tudod? Az elején órákig tartottak a
találkozgatásaink. Nem volt olyan nap,hogy úgy aludtál volna el,hogy nem beszéltünk. Akkor
még volt időd. Fel akarom adni és közben kétségbe esetten kapaszkodni a múltba. Szeretlek,de
már nem tudom, hogy tényleg téged vagy csak azt a fiút akit megismertem benned. Azt aki mai
napig is él az emlékeimben. Ma este a kanapén ülve várok rád miközben titeket hallgatlak. A
bandád és téged. Az órára pillantva megállapítom, hogy 1 óra is elmúlt.Merre járhatsz? Eddig
tartanának a próbák? Lassan csendben nyílik az ajtó én mégis ijedten ugrok fel eddigi
helyemről te pedig csak értetlenül meglepődve nézel rám.
- Szia-köszönök halkan lenyugtatva magam.
- Már rég aludnod kéne.- kezded tétován.-Mért vagy még ébren?- a kérdés mely elhagyta ajkaid
lelökte a penge szélén táncoló lelkem. Nem emlékszel rá? Ennyire nem számítok neked?
Elmegyek. Nem érzed ugyan azt amit én.
- Én csak gondoltam most itt várlak. Nincs sok különbség, hogy a szobába várlak ébren vagy
itt.-mosolygok halványan küzdve a feltörni kívánó könnyekkel. Szemeid bambán elkerekednek.
- Te mindig...?
- Fent voltam.-bólintottam a kérdésedbe vágva.- Soha nem aludtam el úgy, hogy nem voltál
mellettem- mondom el a számodra új dolgot. Kék szemeid csillognak és nem tudom mitől. Mintha
most döbbentél volna rá mi volt az elmúlt hónapokban.
- Én..-kezdted megint, és én újra közbe vágtam.
- Vacsi a konyhában még talán meleg.- elnéztél abba az irányba ahol elhelyezkedett a
helység.- Oh igen.-jutott eszembe.- Holnap lehet későn jövök van pár dolog amit el kell
intéznem.- értetlenül néztél rám. Szemöldököd édesen ráncoltad, mint mindig, de már nem hatott
meg. Döntöttem.
- Jó éjt- mosolyogtam utoljára a mielőtt elmentem a szobánkba. Nem sokkal utánam jöttél
be. Hátulról húztál magadhoz. Arcomon könnyek folytak le. Mért most? Mért akkor mikor már
döntöttem?
- Holnap itthon várlak- suttogtad hajamba édes akcentusoddal. Nem feleltem. Nem voltam rá
képes így inkább úgy tettem mintha aludnék. Reggel egyedül ébredtem. Sírva nevettem miközben
összepakoltam minden holmim ami nálad volt. Megannyi emlék játszódott le bennem egy-egy kép
láttán. Milyen nehezen is indult az elején a kapcsolatunk. Féltettél a rajongóktól én meg
attól, hogy ezzel összetöröm a karriered. Már az elejétől vonzott a személyiséged. Akkor volt,
hogy zavartan mosolyogva hadartad el legalább 5-ször a bocsánatkérő monológodat amiért nekem
jöttél. Tőlem annyira tellett, hogy kinevesselek.
- Ugyan semmi se történt,de édes az akcentusod.Tényleg ír vagy vagy esetleg tanultad?- még
mindig zavartan mosolyogtál és közben ráncolni kezdted a szemöldököd.
- Öhm-kezdted óvatosan elgondolkodva.-Tényleg ír vagyok,de ez most, hogy?-megint csak
nevettem.
- Mindig vonzott ez a nyelv,de sajna nem tudok így beszélni és megtanulni se nagyon sikerül
bárhogy is próbálom.-ekkor te kezdtél el kuncogni.- Nos-kezdtem el mire te befejezted és
minden figyelmed az enyém volt.- nekem mennem kell mielőtt újra elkések.- mosolyogtam és
elmentem melletted. Alig mentem 2 métert.
- Várj!-kérdőn fordultam hátra ami még jobban nőtt ahogy megláttam piroskás arcod.
- Ne...Nem találkoznál velem valamikor?-talán kérlelőn reménykedve néztél volna rám.Csupán
annyit mondtam: De mért is ne? Ezután visszafutottam és a kezedbe adtam egy apró lapot a
számommal. Az emlékből visszatérve újra folytattam a pakolást.
11-kor léptem ki az ajtón, hogy ház után nézzek és elintézzem a a papírokat. Tényleg késő
este értem, haza. A látvány ami fogadott ahogy beléptem egyszerűen letaglózott. Ott ültél
ahol tegnap én. Szemeid kisírva te pedig teljesen megtörten. Félelem és aggódás járt át.
- Hé! Mi történt?-eléd térdeltem, de válasz helyett csak oldalra néztél a két bőröndömre.
Félig felhúzott lábakkal ültem le eléd. Vártam, hogy megszólalj. Hogy mondj valamit,akármit.
- Találtál valakit?- fél órába telt mire elérted, hogy meg tudj szólalni de a hangod remegett.
A kérdésed bántott s égetett belül te mégis folytattad.
- Tudom,hogy jobbat érdemelsz nálam-próbáltál erős maradni hallottam és azt is, hogy nem
megy.- Egy szerencsétlen csődtömeg vagyok. Hogy nem vettem észre hogy már mást szeretsz?-
önvádasodni kezdesz csak nem azért ami megtörtént.
- Nincs más- jelentettem ki suttogva de határozottan.- Csak te.
- De akkor miért? Mért akarsz elhagyni?- néztél rám könnyben úszó kék szemeiddel.
- Több hónap után az első mondatod, hogy már rég aludnom kéne-lábadt nekem is könnybe a
szemem.- Utána megkérdezted mért vagyok egyáltalán még fent. Tegnap volt 1 éve, hogy ide
költöztem és 2 éve, hogy együtt vagyunk.-elsírtam magam.-eldöntöttem,hogy elmegyek.-sétáltam
be a szobánkba. Még utoljára körül akartam nézi. Halkan nyílt mögöttem az ajtó.
- Február 29-e volt mikor összejöttünk. Tegnap 28-a volt. Így ma van az évfordulónk tavaly
megbeszéltük.-szemeim kikerekedtem a könnyeim se folytak már. Mért nem emlékeztem erre?
- 28-án költöztél hozzám-motyogtad újra.
- Már-azt akartam mondani hogy hiába mentegeti magát.
- Nem mentegetem magam.-mondtad valamivel hangosabban mint eddig.- Nem benned akarok
bűntudatot kelteni. Nézd Em-rá néztem. Festett szőke haja még mindig kisfiúsarcába hullt
szemi megint könnyesek voltak. Szája újra és újra megremegett az elfojtott sírástól.
Borzalmas érzés volt így látni. És én törtem össze.
- Tudom, hogy az én hibám-kezdte lassan.-Mindent elrontottam.-lassan csúsztam le a
szekrénynek dőlve. Valami különös érzés járt át. Talán a remény. A remény,hogy talán mégse
itt ér véget a mi történetünk a szerelmünk.
- Azt is tudom, hogy csak egy csődtömeg vagyok, de csak egy esélyt kérek, hogy kijavíthassam
azt amit elrontottam. Szeretlek és- nem tudtál már mást mondani. Soha nem voltál a szavak
embere. Igazából tetteké sem nagyon. Ezért volt édes mikor bókoltál és utána megtettél
mindent, hogy eltereld a figyelmem arról amit mondtál. Az ablakhoz sétáltam. Néztem a
sötétbe burkolt fákat épületeket a kint álló autókat és azt a pár csillagot amit még itt is
látni lehetett. Pár perc múlva lenyugodtam ahogy átölelted a vállam két kezeddel és
mellkasodhoz húztál.
- Kezdjük előröl.-néztem a szemeidbe.Felcsillantak és még inkább lehetett látni az apró
barnás foltokat bennük.- Mindent a legelejéről.-motyogtam megfordulva ölelésében. Arcom
mellkasába fúrtam és úgy élveztem tovább a jellegzetes mackós ölelést.Ő jelentett nekem
mindent. Lehet itt se tudtam volna hagyni.
-Előröl.-suttogta megkönnyebülten nyakamba fúrt arccal. Csak mosolyogtam és rég nem érzett
megkönnyebbülés és boldogság járt át. Egy olyan érzés ami felemelő és melankolikus volt
egyszerre. Olyan meghitt.